Huszonhárom

Leon szólt, az ügy el van intézve. Tehát lepihentem, s mikor már egészen jól éreztem magam, letelepedtem fivérem mellett. Húsz szempár szegeződött ránk.
-Leon, beszélhetnénk? Eliotról van szó.
-Tegnap hajnalba halt meg. Ezt ránk bízta.- vette elő a zsebéből Eliot rózsafüzérét.
-De ugye tudod, hogy kell helyette keresnünk valakit?-
-Igen, tudom.- felelte.
-És van már jelölted,- szegeztem neki a kérdést.
-Még nincs.  Melissa, Eliot a barátom volt! Még a hét napos gyászidő sem telt le!
-Leon! Te sem gondolhattad komolyan! Ne gyere nekem a ti nagy barátságotokkal, ez nem adhat okot rá, hogy megszegd a Mester parancsát!
-Nyugodj már meg, húgom, miért lettél ilyen haragos?
-Nem, Leon, nem nyugszom meg! Nem tudom felfogni, hogy ellenszegültél a Mester akaratának! Tudod jól, hogy az volt a parancsa, hogy mindig huszonhárman legyünk! És te egy olyan dologra hivatkozva, mint a "barátság", semmibe veszed ezt! Tudod, hogy nekem hány valódi barátom volt? Egy sem! Soha! De még csak olyan sem, akivel hosszabb ideig jóban lehettem volna! Mert vagy meghaltak, vagy elköltöztünk, vagy a Testvériségért kellett elhagynom őket! Nem én választottam ezt az életet, és te sem! De ha Lady Isabell ezt az életet szánta nekünk, akkor minden erőnkből és tudásunkból a Mestert kell szolgálnunk. Megalkuvás nélkül- vetettem a szemére.
Nem voltam büszke magamra ezért, nem kellett volna így kikelnem magamból, de mind tudtuk, hogy igazam van. Húszan figyeltek minket feszült csendben, huszonegy helyett. Tudtuk, hogy mit jelent ez.
Leon is tudta, ezért nem is szólt egy rossz szót sem. A kezébe temette az arcát, pár perc múlva nézett csak fel.
-Igazad van, húgom. Sajnálom!- mondta halkan.