Vissza az életembe

Vasárnap este lett, lassanként ismét útnak kellett indulnom.
Az úrnőm - alig 17 éves, árva, vak, szinte még kislány - úgy tudja, hogy vidékre mentem a rokonaimhoz. Biztosan nagyon vár már haza.
 Két éve, egy tűzvészben vesztette el az anyját, az apja már régebben meghalt egy vadászbalesetben.
Szobalánya és társalkodónője vagyok, ám mégis legjobb barátjaként kezel.
Az igazat megvallva fáj, hogy folyton hazudnom kell neki, de a Testvériségről ő sem tudhat.
Minden este, mielőtt lefekszik, el kell neki mesélnem, mit láttam aznap. Minden érdekli, de legjobban a színek. Megtanultam már leírni neki majdnem mindent. Néha kérdez a gyermekkoromról meg a családomról is. Persze kissé átköltve tálalom neki a dolgokat.
Már majdnem egy éve vagyok mellette. Néha, mikor elmegyek hétvégére, sír utánam. Tudom, hogy nem kellett volna, de akaratlanul is megkedveltem. És mivel ő is kedvel, nem sok jóra kell számítanom a többi beosztottjától. Rengetegszer űznek gúnyt belőlem. Legtöbbször már meg se hallom. Talán megkeseredtem. Volt mitől.
A hivatásom tartja bennem a lelket, de arra meg az időm kevés.
Leon szerint ez így van jól, hogy én még mutatkozhatom szabadon, és van egy biztos alibim, így könnyedén jutok hírekhez. Csakhogy nem olyan egyszerű tőlük távol lenni, hiszen nekem a Kegyvesztettek testvérisége a családom. Viszont a tudat, hogy a Testvériség hasznára lehetek, megnyugvást ad.

Nem sokkal sötétedés után útnak indultam. Előtte búcsút vettem mindenkitől, és Leon ezredszer is a lelkemre kötötte, hogy nézzek utána annak a papnak.
Úgy mentem, ahogy jöttem: Csendben, gyorsan, egyedül és üres kézzel. A város kihalt volt, csak néhány kóbor állat lézengett az utcákon és egy fogadóból hallatszott némi zaj.
Fél óra alatt az udvarházhoz értem. Bőven díszített, emeletes kőépület volt a város központjától nem messze, hatalmas park vette körül. Nem is park, sokkal inkább liget.
Bentről fény szűrődött ki, és ahogy beléptem a kapun, megláttam, hogy az Úrnőm az ajtóban állva vár rám.