Érkezés a búvóhelyre

Két-három percig mentem teljes sötétségben, mire egy kanyar után megláttam a város utolsó házainak egyikét, a gyertyafényt az ablakában. Az utolsó útszakaszt már futva tettem meg.
Három napja nem jártam itt, nem sok minden változott azóta.
Közelebb érve láttam, hogy a kis Stephan az ajtóban áll. Ő a legfiatalabb köztünk, alig 15 éves. Tiszta lelkű gyermekkorát adta fel értünk, hogy szolgálja a Szent Célt.
-Stephan, gyere gyorsan be, még megfázol!- tettem a vállára a kezem.
-Melissa? Hát megjöttél?- suttogta mosolyogva.
-Megjöttem. De, Stephan, ne lankadjon a figyelmed! Ellenség is jöhetett volna.- dorgáltam meg. Addig jó, míg csak én teszem, szép szóval.
-Értem. Hoztál hírt?- kérdezte csillogó szemmel.
-Gyere, bent úgyis elmesélem!- nyitottam ki az ajtót és betessékeltem magam előtt.
Bent egy pillanatra körülnéztem. Huszonhárman voltunk, mikor elmentem, de itt most csak huszonkét embert láttam, magamat is ideértve, persze. Eliot nem volt itt.
Néhányan fegyvert tisztogattak, mások olvastak vagy beszélgettek. Egyedül Leon ült csendben, félrevonultan egy sarokban, míg észre nem vett.
-Melissa!- kiáltott fel és odajött hozzám.
-Leon!- öleltem át. -Úgy hiányoztál!
-Mi hírt hoztál, húgom?
-Majdnem lebuktam, Leon! Pengeélen táncolunk! Ha Joseph, ez a koronás gazember a nyomunkra akad, egyikőnk sem menekül. Szinte már hajtóvadászatot indított ellenünk. És ha mi nem leszünk, ki őrzi meg a Mester Írását? NEM KERÜLHET A KEZÜKRE!
-Nyugodj meg, Melissa, nem fogunk lelepleződni! De most pihenj inkább! Igen fáradt lehetsz.- mondta. Búgó, mély hangjában volt valami békés, megnyugtató. Mint régen anyánkéban...