Először is, sorry, mindenki, hogy több, mint egy hónapja (!) nem volt rész. Sajna lefoglalt a nyolcadik évvégének nevezett rémálom. De már készül az ezutáni rész is!
-Melissa, de jó, hogy jöttél!- nyújtotta ki felém a kezét kisasszony.
-Úrnőm, igyekeztem vissza. Minden rendben?- nyitottam ajtót és bekísértem.
-Igen, igen, minden rendben van, csak hiányoztál és aggódtam, hogy bajod esett az úton.
-Minden tökéletesen sikerült, ne aggódj! Nem tesz jót neked! Vacsoráztál már?- kérdeztem, mikor beértünk a szalonba.
-Még nem. Megvártalak.
-Köszönöm, kisasszony! Begyújtok a kandallóba, jó?
-Az jó lesz, már kezdtem fázni kissé.- mondta.
Sejtettem. Itt van az egész személyzet, szép fizetéssel, teljes ellátással, de egyiknek sincs gondja arra, hogy figyeljenek Lydiára.
Pár perc múlva már pattogott a tűz a kandallóban. Az egyre növekvő lángok megvilágították a fiatal lány arcát. Eléggé ismerem már ahhoz, hogy lássam, az imént hazudott. Koránt sincs minden rendben, és ez teljesen látszik is rajta. Ha rákérdeznék, csak letagadná, de tudtam, hogy úgy is elmondja, csak idő kérdése. Nekem bármit elmond.
-Kevésbé fázol már, ugye? Hozok ennivalót!- simítottam meg a vállát és elsiettem a konyha felé.
Nem szerettem egyedül hagyni, nagyon nem. A legjobb, ha figyelek rá.
A konyhában Nancy-t találtam, a szakácsnő lányát. Jóindulatú, ám esetlen lányka. Mikor odaértem, épp valami edényt törölgetett, de ahogy meglátott, abbahagyta. Elmondta, hogy merre találom a Lydia kisasszonynak és nekem kikészített ételt, megköszöntem, megkért, hogy oltsam majd el a lámpásokat és el is ment.
XXXXX
Csendben megvacsoráztunk, aztán mesélnem kellett Lydiának az "utazásomról". Ilyenkor mindig kitalálok neki valamit, nagyon szereti hallgatni ezeket a "meséket".
Késő este volt már, mikor felkísértem a szobájába.
-Mostmár elmondod, mi bánt?- kérdeztem, mert még egy szót sem ejtett a témáról.
-Nem lényeges. Semmiség.- mondta sietve.
-Igen, értem. És ez a semmiség miatt vérzel?- nyúltam a szoknyája felé. Már korábban feltűntek az apró, vörös foltok a combja felett a ruháján, és a gyanúmat csak erősítette, mikor megkért, hogy ne segítsek neki hálóruhát venni aznap.
-Ne!- kapott a kezemhez. -Kérlek, hagyj! Ezt nem szabad! -mondta ijedt hangon.
-Talán butaságot csináltál, Lydia kisasszony? Legjobb lesz, ha elmondod. Nem hagyhatom, hogy bárki ártson neked!
-Senki nem bántott. Csak nem akarok pokolra jutni.- motyogta.
-Nem értem. Miért jutnál pokolra?- néztem rá döbbenten, majd kihúztam a kezéből és feltűrtem a szoknyája alját.
Amit láttam, azon muszáj volt elszörnyülködnöm. Majdnem közvetlenül a bal térde felett szorosra húzott szöges övet viselt, ami mély sebeket ejtett rajta. Cilíciumot.
-Miért van ez rajtad? Ki mondta, hogy vedd fel? Ki adta? Mióta hordod?- zúdítottam rá a kérdéseket.
-Kérlek, ne haragudj rám! Shelby atya mondta, hogy ha ezt hordom, és naponta ötször könyörgök a megbocsátásért, akkor nem jutok pokolra. Szerinte azért vagyok vak, mert nem elég tiszta a lelkem, hogy lássam a teremtett világot. Tegnap este óta viselem, és nagyon fáj. Remélem, ez segít.
-Kisasszonyom, engedelmeddel, Shelby atya ennél nagyobb sületlenséget nem is mondhatott volna! Még, hogy pokolra jutsz! Nem akarom többet meglátni rajtad a cilíciumot! Az Úr nem azért szeret, ha fájdalmat okozol magadnak! A pappal pedig majd én beszélek.- magyaráztam el neki, miközben levettem róla a szöges övet, és elláttam a sebeit.
Istenem, hogy beszélhet ilyen szörnyűséget pont egy pap? Voltak már kétes húzásai a Vatikánnak, hogy az egészen megbotránkoztatóakról még szót se ejtsek, de nem hittem volna, hogy szokássá teszik az aszkéta-életet...
Fantasy szerű történet középkori körülményekben egy alternatív térben. Erőteljesen vallási téma.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése