Az angyal, az ártatlan, a démoni és én. Part 2.

  Miután Lydia elaludt, én is átvonultam a szobámba, ami az övé mellett volt. Leültem az ágyra és gondolkoztam.
  Ha a Mester azt mondta, hogy harc lesz, akkor nagyon fel kell készülnünk, mert valószínűleg az évszázad csatája van készülőben. Fegyverekkel vagy szavakkal, de fel kell vennünk a harcot az igazság ellenségeivel szemben.
  Nem éreztem magam elég erősnek a megpróbáltatásokhoz, és az egyetlen, akiben igazán biztos lehettem, Leon, távolt volt tőlem.
  Egyetlen dolgot tehettem: tanácsot kellett kérnem.
  A szekrényhez léptem, és az egyik fiókból egy apró, ezüst pengéjű kést vettem elő.
  A szoba keleti falán egy feszület és egy kis méretű, réges-régi Mária-kép volt. Ez utóbbit még a nagyanyámtól kaptam, aki szintén tagja volt a Testvériségnek.
  Letérdeltem a kép és feszület elé, a késsel egy kis vágást ejtettem a bal csuklómon, és keresztet vetettem. Addigra a sebből kiszivárgott néhány csepp vér. A jobb mutatóujjammal belenyúltam, és keresztet rajzoltam vele a homlokomra, a számra és a szívem fölé.
-In the name of Lord, I ask you to come here to me, my guardian angel from the Heaven!- motyogtam. Angolul, és nem latinul, mert az angol a La Lingua Pura, vagyis a tiszta nyelv.
  Behunytam a szemem és vártam az őrangyalom érkezését.
  Minden embernek van saját őrangyala, ám igen kevesen tudják a módját a velük való kapcsolatfelvételnek. Még a niceai zsinat előtt, az őskeresztények korában szinte teljesen természetes volt angyallal kommunikálni, de azóta ez a módszer eltűnt a köztudatból. Viszont a Testvériség köreiben fennmaradt a szokás.
  Talán fél perc telhetett el, mikor meghallottam a jól ismert, élénk, vidám hangot.
-Már itt is vagyok!- mondta. Kinyitottam a szemem és felnéztem a képre, amin ezúttal nem a vászonra festett Mária, hanem az őrangyalom mindig mosolygó arcát láttam.
-Wendy, per amorem Dei, ne ijesztgess! Légy kissé halkabb, még a végén észrevesznek!- korholtam, aztán felálltam és leporoltam a térdeim.
-Jó, jó, értem! Mi a gond?- kérdezte.
-Miért véled, hogy gondom van?
-Mert csak olyankor fordulsz hozzám! Az eszedbe se jut, hogy esetleg lehet velem "csak úgy beszélgetni" is, ugye?- szidott le. -Szép, mondhatom!
-Tudod, hogy alig van szabad percem! De legyen. Ígérem, szakítok rád időt, jó?
-Azért mondom! Na, térjünk a tárgyra!- mondta megenyhülve. Wendy áldott jó lélek, komolyan, ám egyetlen alkalmat sem hagyna ki, hogy leszidjon.
-Nem szeretnél kémkedni egy picit?- kérdeztem.
-Melissa, tudod te jól, hogy ha akarnék, se tudnék.
-Igen, emlékszem, angyal-dolog. De csak susognak valamit égi körökben az elkövetkező próbatételekről!
-Nézd, Melly, pontosan annyit tudok, mint te. Hogy harc lesz, és hogy te meg a Testvériség rendesen benne lesztek a sűrűjében. Ennyi.
-Ígérd meg, hogy ha megtudsz valamit, elmondod!
-Ígérem. De nem tartom valószínűnek, hogy bármi részlet kikerülne. Valamint, a részleteket ti alakítjátok, nem az égiek.
-És szerinted elég erősek leszünk?- osztottam meg vele a félelmemet.
-Részemről azt mondanám, igen. De nem akarok hazudni, szóval meglátjuk.
-Köszönöm a biztatást!
-Figyelj, én összehordhatok itt neked hetet-havat, de nem mész vele sokra!- vágott vissza.
-Jó, igazad van. Viszont most megyek aludni.- fojtottam el egy ásítást. -Jó éjt, Wendy!
-Jó éjt, Melissa!- búcsúzott.
  Néhány másodperc múlva a festményem újra az eredeti minta látszott...